2020-11-01 | Balázsné Szűcs Judit | JÁTÉKKODÓ MŰHELY

„JÁTSSZ JÁTÉKKÉSZÍTÉST!” - legyen saját, egyedi játékotok!

Nekiláttunk hát: készítsünk saját, egyedi játékot! Nagy lelkesedéssel ültünk neki a dolognak, és ahogy ez lenni szokott – nem jutott eszünkbe semmi. Természetesen. Hogyan kezdjünk egyáltalán hozzá? Mégis, milyen legyen? Mitől lesz saját, és főleg: mitől lesz egyedi???

SOHA NEM KÖNNYŰ ÚJ DOLOGBA FOGNI! Amihez nem vagyunk hozzászokva, aminek nem ismerjük a fogásait, az eleinte bizony nem megy, és nem indul, csak nagy „nyögvenyelősen”, hogy azután lassan alakulva egyre gördülékenyebben, egyre „profibban” tudjuk csinálni. Míg végül – éppen élvezetessége miatt – szinte „önjáróvá” válik. Nekünk felnőtteknek ilyenkor már szinte csak az a dolgunk, hogy megfelelő csodálattal adózzunk a gyerekek szárnyaló ötleteinek, ezzel megerősítve azokat, és tovább lendítve újabb és újabb gondolkodási-alkotási szakaszba. Ezt nem nehéz megtanulnunk, csak rá kell jönnünk: de jó, hogy a gyerekek egy része jól elfoglalja magát, őket nem kell fegyelmezni, csak biztatni! Ez azért eléggé kellemes helyzet. Pedagógiailag. Meg önzőségileg is. Mennyivel jobb büszkének és lelkesítőnek érezni magamat, mint állandóan veszekedő házisárkánynak, vagy „a tudást betöltő és ellenőrző” automatának!

A NEHÉZSÉG INKÁBB A „NYÖGVENYELŐS” SZAKASZBAN TORNYOSUL! Még mi sem tudjuk, hogyan is kezdjünk hozzá, hogyan folytassuk, és mi lesz ebből az egészből? Nagy a dilemma: hogy üljek így oda a gyerekek közé teljes tanácstalansággal és ötlettelenséggel? Mit gondolnának rólam? Na, ez is meggárgyult! És jót kuncognának a hátam mögött. Naná, hogy nem akarom így elveszíteni a nehezen kivívott több-kevesebb tekintélyemet!

Sajnos a felhalmozódó feszültséget sokan úgy oldják meg, hogy otthon nekilátnak, és sok-sok munkával, sok-sok estén át készítenek valami tényleg érdekes, tényleg egyedi játékot. Le is laminálják – tehát tartós is lesz, és legtöbbször még arra is sikerül figyelmet fordítani, hogy esztétikailag is megállja a helyét. Azután elkészülte után nagy büszkén beviszik a gyerekeknek: nektek készítettem!!!

A gyerekek valódi örömmel birtokba is veszik, hiszen ez tényleg valami újdonság, tehát eleve érdekesebb, mint a régi megszokott eszközök. Ráadásul látják: Sári néni valamiért igen fontosnak ítéli ezt a játékot, hiszen csillogó szemmel, kicsit kipirosodott arccal, némi látható izgalommal tüsténkedik körülötte, és érzékelhetően azt lesi, tetszik-e, sokan jönnek-e oda, örülnek-e ennek a dolognak a gyerekek. Mivel Sári néni jó fej, sokan szeretik, így hát meg is akarnak felelni ennek a ki nem mondott, de erőteljesen érzékelhető elvárásnak – még azok is, akik egyébként alapvetően nem nagy hízelgők. Ők is szeretik Sári nénit. A játék meg tényleg új – néhány napig, óráig vagy percig – de rövid időn belül azzá válik, ami: egy játékká a sok közül. Mert hát az is, valóban! Egy a sok közül – amit Sári néni készített.

Ez is „Játssz játékkészítést!” persze, Sári néninek, otthon. Időtöltés, kézműveskedés, agyalás, jó esti elfoglaltság. Ha ezt örömmel teszi, akkor miért is ne! Ha beviszi a gyerekek közé? Miért is ne! Csak jót tesz vele! Önmagának is, a gyerekeknek is.

Jót tesz vele – mégis TÖBBET ÉRNE, HA KÖTÖGETNE. Mert közben (a legjobb szándékkal!) óriási lehetőséget is elvesz a gyerekektől: azt a lehetőséget, hogy ŐK agyaljanak, ŐK keresgéljenek, az Ő gondolkodásuk fejlődhessen, az Ő kreativitásuk bontakozhasson ki, hogy ŐK kézműveskedhessenek.

Tehát azt gondolom, látható, Sári néni igazi jószándékú, lelkes, a gyerekek érdekeit maximálisan figyelembe vevő pedagógus. Valóban ezt gondolom. Azt gondolom, hogy rengeteg ilyen pedagógus dolgozik ma az intézményekben. Látjuk a továbbképzéseinken.  Azt gondolom, én is ilyen voltam. Tudtam: kreatívvá kell a gyerekeket nevelni. De senki nem mondta meg, hogyan. Tudtam: önálló gondolkodóvá kell a gyerekeket nevelni (akkor is, ha ez éppen nem divat – mert mi a gyerekek jövőjét építjük…) – de senki nem mondta meg hogyan. Azt gondolom, hogy hozzám hasonlóan más pedagógusokat (és szülőket, és nagyikat, és szomszéd néniket…) is a gutaütés kerülgeti, amikor azt mondja az ember a kölöknek: „De hát gondolkozzál már fiacskám!” – és a szerencsétlenje próbál is gondolkodni: komoly képpel ráncolja a homlokát, szájával csücsörít, és nagyokat pislog – de a szemén látjuk az ürességet, látjuk a teljes gondolattalanságot. Hogyan is tudna gondolkodni, mikor soha nincs erre valóban szüksége? Mikor soha nem kell semmit valóban megoldania? Mindent készen odatolunk az orra elé.

NEM EZT AKARTAM! De senki nem mondta meg, hogyan lehetne másként!

Ki kellett hát találnom. Évtizedeken át kutattam. Leírva ez néhány oldal – még ha egymás mellé tesszük is a közreadott sorozat részeit – de a valóságban harminc év keresésbe, kutatásba került, mire ez a rendszer kialakult a fejemben. Ezért adom közre: mások megspórolhassák ezt a hosszú utat, és saját hosszú útjukat innen folytathassák. Tovább, előre, van még mit felfedezni, van még mit hozzátenni!

Tehát: „Játssz játékkészítést!” – a gyerekekkel! Ne a gyerekeknek, ne a gyerekek előtt, hanem velük együtt!

ŐK csináljanak minden lépést!!!

Ők gondolják ki – a segítségünkkel – és ők készítsék el – a segítségünkkel.

Nekünk is töprengenünk kell? Nem tudunk mindent kapásból? Oda lesz ettől a tekintélyünk? Dehogy! Emberként mutatkoztunk – s a gyerekek emberként fognak ezért tisztelni. Nem akarhatunk ennél többet, ennél jobbat, ennél szebbet, ennél felemelőbbet!

Játssz játékkészítést!Apró hasznosságok