MINDENKI KÉPES ZENÉLNI!

Tapsolni, dobbantani, surrogni, koppintani, pattintani, csettinteni, csendíteni, koccantani, zörrenteni, mordulni, dörmögni – vagy éppen csengő hangon énekelni… Mindenki képes zajt kelteni.

Mindenki képes zenélni is! Ha több ember együtt szeretne tapsolni, dobbantani, surrogni, koppintani, pattintani, csettinteni, csendíteni, koccantani, zörrenteni, mordulni, dörmögni - abból lehet borzalmas, fülfájdító zaj, idegzsibbasztó zűrzavar.

De lehet magával ragadó, érdekes, kellemes – már-már zene is. Nem kell hozzá Stradivari hegedű! Néhány tapsolás, dobbantás, surrogás… (jó, nem kezdem újra…!), és csodálatos, élvezetes hanghatások jöhetnek létre. Érdemes rákeresni a neten néhány vízi-zenére! Csodás ízelítőt kaphatunk, hogy a folyóban ruhát mosó asszonyok – a saját szórakoztatásukra – hogyan „zenéltek”. Valóban csobbanásokból, csapkodásból állt össze az élvezetes ritmus – és dallam! (Ma már persze ezeken a felvételeken legtöbbször profi zenészek „mossák a szennyest”… Ezek a „régmúlt mesék” mindenesetre a gyerekeket mindig elvarázsolják…)

RÉGI KOROK KARMESTEREI

Láthatjuk ezeken a felvételeken – és mindenképpen beszélgessünk róla – hogy ezeket a spontán létrejövő természet-zenéket nem irányította karmester, eleinte véletlenül jött létre a harmónia. Az emberek örömmel csodálkoztak rá: milyen szép volt! Ismételjük újra!

De nem volt könnyű újra felidézni a közös harmóniát! Láthatjuk, ha több ember együtt szeretne muzsikálni, akár a legprimitívebb módon is, mindig erősen figyelniük kell egymásra, és mindig van közöttük egy, aki valahogy összefogja, irányítja, harmóniává hangolja a zajokat.

Az ősi időkben gyakran állatok szarvába fújva, vagy dobokkal üzentek egymásnak. Mielőtt zsákmányért indultak, valószínűleg összeálltak, tánccal, énekkel kívántak egymásnak jó szerencsét. A törzsi táncot a sámán, vagy éppen a főpap kántáló éneke vezette: ezzel adta meg az „alaphangot” és az „alapritmust” – az egyenletes lüktetést. Az egész törzs zenéje erre épült. Amikor aztán közös dallamra dobbant a szívük, közös ritmusra lendült a lábuk, egyként indulhattak a vadászatra, nagyobb eséllyel jártak sikerrel. Megvolt a szoros együtt mozdulás alapja.
Egyszerű hangszereik voltak: kavicsok, botok, állati csontok, fűszálak, falevelek… Csak néhányan álltak össze múlatni az időt – vagyis mulatni – nem volt szükségük karmesterre. Vagy mégis? Bizony, mindig volt a kis társaságban egy „előénekes”, aki fejbólintással, pislantással, pici kézmozdulatokkal segítette, hogy a dal, a zene harmóniában szólaljon meg.
Később, ahogy a társadalom jobban tagozódott, egyre több hangszert fabrikáltak az emberek, megszülettek „a hivatásos zenészek”, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy mások mulatságára zenéltek. Nem voltak sokan – még a királyi udvarokban sem játszott száz tagú zenekar – így elegendő volt, ha az egyik ügyes zenészre figyeltek valamennyien. feje biccentésével, eltúlzott zenélő mozdulataival jelezte a mű fontosabb történéseit. A zenészek, az énekesek kis körben álltak, mindenki látta a többiek szemét. Ma is így működnek a kamaraegyüttesek.
Ahogy telt az idő, egyre pontosabban, igényesebben szerettek volna zenélni az emberek. A „mecénások” – királyok, hercegek, grófok, egyházi emberek – egyre nagyobb szabású rendezvényekkel szerették volna elkápráztatni vendégeiket. A zeneszerzők ezt az igényt kielégítve egyre több hangszerre, egyre hosszabb műveket komponáltak. Mivel a színpadon már sokan voltak együtt, nem látták, nem hallották olyan jól egymást, kellet valaki, aki összehangolta, irányította a muzsikusokat. Így kivált közülük a „maestro”, azaz a karmester. Ő irányította a zenekari próbákat és az előadást is. Nem csak a zeneszerző, hanem az ő művészi elképzelése, tehetsége is nagyban befolyásolta az előadás sikerét. Ő lett a zenekar „főnöke”. Már emelvényen állt, hogy minden zenész jól lássa, s karjával, pálcájával mutatta a kezdést, a tempóváltásokat, a belépéseket, a lezárást, és segítette a zenei hangulatok megteremtését. Nem mindegy, hogy a zene ünnepélyes, vidám, komor, vagy éppen humorral fűszerezett, játékos hangulatot közvetített.

A MA KARMESTEREI VILÁGSZTÁROK

Mára pedig óriási karriert futnak be a híres karmesterek! Bejárják a világot, stadionokban, hangverseny termekben, operaházakban lépnek fel, óriási zenekarokat dirigálnak, az egész világ ismeri, tiszteli őket. Igazi sztárok.

Fülelj, muzsikálj!