SOKFUNKCIÓS JÁTÉKOK

(Mottó: sok játékkal sokfélét játszani – nem kunszt!)

Nagy családban nőttem fel, késői, legkisebb gyerekként. Nem volt TV, internet – hát társasoztunk, kártyáztunk, sakkoztunk, s a nagyobbak engem legtöbbször hagytak nyerni. Nem is tudok veszíteni máig sem.

Sok évvel ezelőtt egy nyugodt délelőttön nekiálltunk Gáborral és Ádámmal memóriázni. Naná, hogy minden kártyát lazán felkapkodtak, én meg vérrel-verejtékkel egyetlen párt bírtam megszerezni. Diadallal néztek rám: „Jutka néni – nem voltál sehol!” – ez csillogott a szemükben. Őszintén kiborultam: „Én nem játszom többet, úgyis mindig ti nyertek!”

A szemükben a csillogás helyére kis aggodalom, és együttérzés költözött, miközben egymásra néztek. A 6 éves Gábor könyökével épphogy csak megbökte a 3 éves Ádámot – ami azt jelezte: „Hagyjuk nyerni…!” Azután kicsit sajnálkozó arccal hagytak…

Elszégyelltem magam. Mégiscsak: egy 6 és egy 3 éves…! Úgyhogy gyorsan elindultunk az udvarra.

Amikor már mindenki talált magának lent elfoglaltságot, gondolkozni kezdtem. „Pedagógiailag”. Hogy legalább kicsit helyrehozzam a saját önbecsülésemen ejtett csorbát.

ÉS EKKOR JÖTT A MEGVILÁGOSODÁS. A zseniális ötletek bizony nem dobpergés és tapsvihar közben születnek, hanem szinte mindig kínunkban! Mikor sarokba szorulunk. (Akár önmagunk elől…) Mikor már teljesen tanácstalanok vagyunk. Ha nekiülünk „kreatívnak lenni”, általában nem jut eszünkbe semmi. De ha ki kell húzni magunkat a csávából! Akkor aztán jön a lelemény, visszatuszkolni sem lehet!

Szóval, „pedagógiailag” próbáltam kigondolni magamnak, hogy miért is volt ez a helyzet tulajdonképpen nagyon kiváló? Pedagógiailag – önmegnyugtatásra. Végül arra sikerült jutnom, hogy tulajdonképpen egy már unásig játszott játékhoz kitaláltak a gyerekek egy új játékszabályt. Ami az volt, hogy betárazás helyett arra törekszünk, hogy a másik nyerjen. Ez jó magyarázatnak bizonyult önmagam számára, mert az való igaz volt, hogy teljesen más stratégiát kellett a két fiúnak alkalmazni, mint addig.

Önmegnyugtatásképpen leszögeztem tehát magamnak, hogy nem történt más (szinte!?), mint érdekesebbé tettük a meccset. Majdnem el is hittem magamnak.

Telt-múlt az idő, s néhány nap múlva Gábor és Ádám vihogva invitáltak: „Jutka néni! Gyere memóriázni, hagyunk nyerni!”

NA, MEGÁLLJATOK!!! „Most legyen az a szabály, hogy mindenki azon igyekszik, hogy a másik kettő nyerjen!” Ebben sem volt semmi esélyem, persze. Viszont pillanatok alatt a többi gyerek is körénk gyűlt, tanácsokat adtak, drukkoltak – kibiceltek. És lássatok csodát: napokig játszották kis csapatok az újonnan alkotott anti-memóriát, nagy élvezettel, izgalommal.

Hmmm. Gondoltam – immár tényleg pedagógiai tudatosságom „magaslatából”. (Láthattuk, miféle magaslat! Próba-szerencse, ahogy esik, úgy puffan…) Egy régi játék új funkciót kapott, és lám, mennyivel érdekesebb lett!

Igen ám, de elmúlt az újdonság varázsa, hamarosan. Akkor bevillant: esetleg kereshetnénk egy harmadik szabályt? Vajon az is ugyanígy izgalmasabbá tenné ezt az eszközt, és újra a figyelem középpontjába kerülne?

Elővettem a játékdobozt, szétterítettem magam előtt a kártyákat, és töprengő arccal gondolkodni kezdtem. Nem telt el sok idő, kis csődület gyűlt körém, és lelkesen segítettek töprengeni. „Kreatívkodni” akartam – de persze, ahogy ez lenni szokott, semmi nem jutott az eszembe. Viszont felnéztem, és elámultam!

A körülöttem könyöklő, térdeplő, pipiskedő gyerekek láthatóan valamennyien erősen törték a fejüket, hogyan lehetne újabb játékot kibűvölni ugyanezekből az unásig ismert kártyákból? Ami egyszerűen elbűvölt: nincs az az elmélyült játék, ami közben ilyen koncentrált, örömteli élvezetet láttam volna ragyogni az arcukon!!!Azt láttam: a világ legélvezetesebb dolga a töprengés!!! Az csak utólag derült ki: ami ennél is élvezetesebb, az a közös töprengés.

AZÓTA IS AZT TAPASZTALOM: a legjobb, a legizgalmasabb, a legfelemelőbb játék gondolkodni, valami újat kiötölni – egyedül is, de együtt! Nekikezdeni úgy, hogy nem tudjuk, mire lukadunk ki, de addig nem adjuk fel, amíg eszünkbe nem jut valami, ami megelégedésünkre szolgál. Legalábbis egy darabig. Ha már nem, ha már úgy érezzük: „Ez csak kisbabáknak való már” – ahogy Sanyika fogalmazott, akkor hajrá, újra belevágunk, és megyünk tovább!!! Keresünk, mindig keresünk, mindig megkeressük, ami több, ami nehezebb, amiben örömünket lelhetjük.

Ma már – nagy részben a gyerekeknek köszönhetően – 32 féle játékot tudok játszani egy memória készlettel. Mind más, mind izgalmas, mind egyre nehezebb, és még felnőtten is érdekes.

Így lett EGY JÁTÉKBAN – SOK JÁTÉK – ahogy eleinte neveztem.

Végül kerítettem hozzá egy „szakszót”: így született egy megunt memória készletből az első

SOKFUNKCIÓS JÁTÉK.

Itt (lenne) a vége, fuss el véle… - ha ez mese volna. De nem a vége volt ez a történetnek, hanem a kezdete! Hogy hogyan folytatódott? S miért tartom fontosnak megosztani ezt másokkal? Miért érdemes megismerni, kipróbálni, végig járni ezt az utat bárkinek? Bárkinek, aki gyerekek közelébe kerül? Azt a 2. részben mesélem el.

Játssz játékkészítést!Apró hasznosságok